Ez az írásom kicsit hosszabbra sikeredett...
A szak, amire járok, Ifjúságsegítő. Az első óráink valamelyikén mondta az egyik tanárunk, hogy akik ide járnak, valamilyen szinten szociálisan érzékenyek. Ez valóban így van sokunknál.
A szak, amire járok, Ifjúságsegítő. Az első óráink valamelyikén mondta az egyik tanárunk, hogy akik ide járnak, valamilyen szinten szociálisan érzékenyek. Ez valóban így van sokunknál.
Pár osztálytársam ilyen vonalon is dolgozik,szociális munkás, kórházi ápoló, stb. van, akinek a munkájához kell, vagy jó, ha meg lesz ez a papír. (én nem a munkám miatt vágtam bele).
Pár hete volt egy óránk,amire késve érkeztem, gyorsan beosontam, közben észrevettem, hogy egy idegen fiú is ül a teremben, pont a padsorok előtt, de nem néztem meg pontosan min ül, csak elsuhantam mellette. Kérdeztem a tanárnőtől ki az illető, mondta, hogy a következő szereplő segítője.
Ezen az órán az volt a feladatunk, hogy mindenkinek ki kellett valamilyen játékos foglalkozást találni az osztálytársak számára, amivel lekötjük őket, (animátori munka miatt) ez lehetett mozgás, vetélkedő, akármi, de a lényeg, hogy egy bizonyos ideig lekössük a társaság figyelmét.
Amikor meghallottam, hogy az egyik osztálytársam, „érzékenyítő tréning”-be vezet minket, nem tudtam elképzelni, mit is takar ez a fogalom.
Következett az az osztálytársam, akinek a segítője volt az ismeretlen fiú. Bemutatta nekünk Papp Szabolcsot, aki azzal a lendülettel közénk gurult. Tudniillik mozgássérült volt.
Elmondta, hogy ő azért jött, hogy meséljen magáról, elmondja, hogy milyen „sérült”-nek lenni, hogy tulajdonképpen mi történt vele, milyen volta gyermekkora, egyébként Székelyudvarhelyen született, s ott történt vele a sérülés egész kicsi korában.
A gondolataimról, érzéseimről tudok írni, de ahogy láttam, éreztem a többiek rezdüléseit, mély döbbenet volt mindenkiben, az első pár percben szinte meg sem tudtunk szólalni. Pedig Szabolcs mondta, hogy ő elkezd beszélni, s bármi kérdésünk van, nyugodtan tegyük fel.
Elmesélte bénulásának történetét, beszélt a vívódásairól, gyermekként hogy élte át lelkileg, hogy mennyire haragudott azokra, akik el akarták vele fogadtatni vele akkor az állapotát.
Hosszú időbe, évekbe telt, mire mindazt elfogadta, ami vele történt, szinte felnőttként tudott túl lenni a helyzeten, amin nagyon sok embernek nem is sikerül.
Hosszú időbe telt, amíg el tudta fogadni a társadalmat, s magát a társadalommal.
Ahogy beszélt, mesélt, én csak figyeltem néztem ezt az életerős fiatalembert, aki bár sok dolgot nem tud megtenni, amit mi igen, vagy nagy nehézségek árán,de belülről egy olyan erős pozitív életérzés sugárzott belőle, ami igencsak hiányzik sokunkból, nem sérült emberekből.
Egy kis idő múlva oldódott a hangulat, majd elkezdünk kérdezni, mindenre nyíltan válaszolt, megtudtuk, hogy már kétgyermekes családapa, egy három éves, illetve egy nyolc hónapos kislány büszke apukája, elmondta, hogy a felesége egészséges, elmesélte megismerkedésük történetét.
Beszélt a szeretetről, a hitről, mi/én csak hallgattuk. Néztem, figyeltem, hallgattam, néha kérdeztem, gondolkoztam, hogy ilyen emberekre nagyon nagyon szükségünk lenne- legalábbis nekem, akiből erőt meríthetek, aki hitet és reményt ad, még a lehetetlen helyzetekben.
Egyszer hallottam valahol, ha elesünk, nézzünk szét a padlón, hátha fel tudunk onnan is szedni valamit…valahogy ilyen erőt sugárzott.
Ezen az órán bejött még egy segítő is. Ő egy vak ember volt, aki huszonéves korában vakult meg a katonaság alatt.
Mindketten a Nem adom fel alapítvány tagjai. Szabolcs a szóvivője az alapítványnak. Azóta utánanéztem itt a neten, nagyon sok helyen fellelhető Szabolcsról videó, írás.
Visszatérve az órára:
Már egész jól belelendültünk a beszélgetésbe, feloldódtunk, volt még sok időnk „csengetésig”, de hirtelen mondták, hogy akkor most jó, itt a vége, és akkor, aki gondolja, kimehet előre…és kipróbálhatja a kerekes széket. Nem vettem észre, de ott volt még egy kerekes szék, ami azt hiszem össze volt csukva, szétnyitották….
Ekkor bennem megint bezárult valami, na neeeee gondoltam, ezt talán mégsem…..a mellettem ülő lány ki is mondta félig hangosan az én gondolataim.
Aztán volt egy két bátrabb ember, akik kimentek, láttuk, jókat kacagnak, Szabolcs magyarázta nekik, hogy merre, s hogy menjenek, forduljanak, kerüljék ki ezt meg azt, vegyék el a poharat a távolabbi asztalról.... mi meg egyre közelebb mentünk,megint csak oldódott a hangulat, persze aztán én is beleültem, kipróbáltam.
Nem egyszerű kerekes székkel közlekedni, az egyszer biztos. Persze meg lehet tanulni, mert a kényszer nagy úr, meg gyakorlat teszi a mestert…de mégiscsak na..
Utána meg a vak fiúval „sétálgattunk a folyosón. Kaptunk fehér botot, megmutatták hogy kell tartani, hogy kell vele érzékelni, na és akkor induljunk. Persze pár perc múlva már nem tudtam merre is az előre, furcsa volt nagyon. Mondjuk a vakságról már volt némi nemű fogalmam, volt apósom vak ember, vele laktunk egy ideig, sokat beszélgettem vele a vakságról, pár évve meg elmentem a Láthatatlan kiállításra, biztos ismeritek, vagy hallottatok róla, de mindenképpen javaslom „megtekinteni”.
Azt gondolom, hogy mi emberek, egészséges emberek nagyon sokszor másképp látjuk a világot, a bajunkat, mint ami valójában.
Alapjáraton én évek óta próbálok pozitívan gondolkozni, úgy érzem, haladok is rendesen, másképp látok dolgokat, mint rég, de ez az óra mégis mély nyomot hagyott bennem.
Sokszor látom, hogy emberek, apró-cseprő ügyekből mekkora világkatasztrófát tudnak kreálni. Sírnak, hogy jajj nekik de rossz, ezért meg azért, mert rosszul szóltak hozzájuk, rossz a gyerekük, nem jó a munkahelyük,kevés a fizetésük stb. És képesek ilyeneken rágódni.
Mielőtt volt ez a találkozásom e két remek emberrel, pont pár nappal azelőtt mondtam egy illetőnek, mert épp maga alatt volt valami apró dolog miatt, hogy tudod mi a baj? A baj, ha valaki nem egészséges, vagy ha betegen születik a gyereke, vagy ilyesmi. Érdekes, hogy nagymamám is sokat mondta,meg Erdélyben is hallottam többször, hogy semmi sem baj, ha egészség van.
Sokan fel sem fogjuk, mit jelent egészségesnek lenni. Mert az egy adott állapot, az a természetes. De sok embernek ez nem elég. Kreálnak problémákat. És jajonganak a saját fejükben megszületett- vélt görcsök miatt. Ami lehet, hogy nincs is. Vagy nem úgy kéne látni, hanem csak a félig telt pohár mintáját kéne szem előtt tartani.
Érzékenyítő tréning. Ez a legjobb megfogalmazás.
Pár link, videó, de ezeken kívül lehet még találni pár dolgot róluk a neten.
Nem Adom Fel Alapítvány
Papp Szabolcs
